A második magyar

– Lépjen közelebb! – harsogja a Vezér, hogy hallani lehessen a hangját a tömeg zsivajában. – Nem harapok… – teszi hozzá dörmögve. Ezt már csak én hallom.

Feszes léptek, már szinte karnyújtásnyira vagyok, de közelebb nem mehetek, már így is látom a testőrök arcát felkiáltójellé merevedni.

– Üljön csak ide! Bátran, bátran! – mondja a Nagy Ember, ahogy a díszes asztal másik oldalán lévő székre mutat. Látom, hogy arca nyugodt, derűs, de néha idegesen megnyalja a szája szélét. Szokása ez, nem bírja levetkőzni.

Leülök, egyenes háttal, hőshöz illő módon. Hiszen én vagyok a szerencsés… Ugyan nem az első, mert járt már ott magyar ember, ahová én készülök, de hát ilyen dolgokban másodiknak lenni is komoly dicsőség.

– Milyen volt a kiképzése? Kemény, megterhelő? – kérdezi a Vezér. Az asztalon lévő mikrofonok közvetítik a hangját a kordonok mögött tülekedőknek.

A válaszon gondolkodom egy pillanatig. Azt mégse mondhatom, hogy időnként majdnem összefostam magam attól a kínzó, rettenetes érzéstől, hogy nem tudom, túlélem-e majd az egészet.

– Köszönöm kérdését – kezdem udvariasan – ki lehetett bírni.

– Még jó, hiszen maga egy igaz, magyar ember, nem holmi kutyafattya!

A megjegyzésre jól nevelt nevetés a válasz a tömeg felől. Kicsit talán harsány, de ez megszokott, amikor a Vezér mond valami olyat, amit viccesnek gondol.

– Remélem, megszolgálja azt a rengeteg pénzt, amit a kiképzésére költöttünk – néz rám szigorúan.

– Igyekezni fogok a legjobb tudásommal szeretett Vezéremet és az ő népét szolgálni – válaszolom a protokollnak megfelelően.

A zord tekintet meglágyul kissé. – No, kezdjünk végre hozzá. Ahogy a sziú közmondás tartja: nem érünk rá egész nap felhőket számolni… – mondja.

Újabb nevetés. Ezt már alig hallom, annyira dobol a vér a fülemben. Felállok, határozottan tisztelgek. A Vezér csak int, tovább, tovább.

Elindulok, le a dobogóról. A tömeg egyre halkabban mormol, kötelességtudóan nyílik szét előttem. Meglátom a járművet, ami majd az ismeretlenbe repít. Bevallom, kicsit meglep, nem gondoltam, hogy ennyire… hogy ennyire egyszerű, mégis ennyire ijesztő lesz. Igyekszem hősnek látszani, de nagyon nehéz, amikor fél az ember, amikor ennyien nézik közben és amikor ennyire a hátában érzi a Vezér szúrós tekintetét. Ugyan nem látom, de biztos vagyok benne, hogy a nyelve újra meg újra végignyalja az ajkait.

A megafon harsogja a propagandát – „…a második magyar… nagy Vezérünk dicsőségére… a magyar nép kívánságára…” –, de már alig hallom. Arra koncentrálok, hogy ne rogyjanak össze a lábaim, ahogy egyre közelebb érek a járműhöz.

A beszállás nem egyszerű, a vas lépcsők magasan vannak, hatalmasat kell lépni, azután még egyet, még egyet… és bent vagyok a fémszörny gyomrában. Beljebb kúszom, vonszolom magam, levetődöm a székbe. Az ablakon kinézve látom, ahogy a tömeg egyre izgatottabb, tudják, hogy ma bármi megtörténhet.

Messziről, mintha csak a szél fújna át a kulcslyukon, halk sípszót hallok. Hatalmas rántással indul a jármű, hátba rúg az ülés, a tömeg őrjöng, integet, üdvrivallás, a hangszórók egyre hangosabban ordítanak…

Aztán lassan kigurulunk a pályaudvarról, én pedig megkezdem utam a félelmetes ismeretlenbe, Fót felé, vonaton. Nem tudom, odaérek-e valaha is…