zene

ha tudtam volna akkor
hogy mi vár a világra
maradtam volna inkább
a sírboltba zárva

de feltámadtam értetek
mégsem értitek a lényeget
otthagytam másvilágom
és idegenként látom

hogy nyulak és fák ennyi lettem
és szobrocskák a kereszten
hát miért gondoljátok
hogy ettől más vár rátok?

nem hisztek már bennem
elveszett amit elértem
nektek adtam a lelkem
de nem férek már el
a szívetekben

megszédít a talmi
hamis csillogás
a tartalom hiányzik
de nem én vagyok a hibás

bizony mondom néktek
hogy félreértettétek
hogy emelkednek a tétek
hogy semmi sem a tiétek

nem hisztek már bennem
elveszett amit elértem
nektek adtam a lelkem
de nem férek már el
a szívetekben

hát miért is érdekel
az a száznegyvennégyezer
ha senki sincs a világon
aki megváltást érdemel?...

nem hisztek már bennem
elveszett amit elértem
nektek adtam a lelkem
de nem férek már el
a szívetekben

miért nem hisztek bennem
hisz' nektek adtam a lelkem
elveszett amit elértem
így nem férek már el
a szívetekben

Téli vágy jeges marka szorítja szívemet
Véresre sebzi lelkem immár halott frigyünk
Távol tartanak minket bús vágy-kísértetek
Megkeseredett szánkban csókunk és kenyerünk.

Gyomromat éhség marja, szemem homokszemek
Minden tagom kimarjult, száz seb és vér borít
Fáradt és megtört lelkem elhagyja testemet
S a legnagyobb kín mind közt: egyedül fekszem itt.

A láz lankadó lángja idézi áldott arcod
Hangod édes zenéje még fülemben dobog
Nem félem a halált, az elveszített harcot
Csak hogy te nem leszel nekem, ha meghalok.

érzem hogy baj van
hogy a belőlem áradó indulatban
egyre messzebb sodródunk
egymástól

érzem hogy távolodsz
már nem mosolyogsz rám
már nem ragyogsz
mintha lassan magunkhoz térnénk
az álmunkból

érzem hogy én is lassan
távolodok tőled
mert nekem nem elég a maradék
ami nekem marad belőled

    az egyetlen áll közénk
    aki közénk állhat
    nem látom a kiutat pedig
    végiggondoltam jó néhányat...

        gyűlölöm ezt az érzést
        és megvetem magam érte
        de nem tehetek róla
        hogy üvöltenem kell az égre

        nem tudom mi történt
        csak azt tudom hogy fáj
        de együtt továbbléphetünk
        érzem hogy muszáj

semmiért sem dobnám el
amit már nekem adtál
semmiért sem dobhatod el
amit tőlem kaptál

        gyűlölöm ezt az érzést
        és megvetem magam érte
        de nem tehetek róla
        hogy üvöltenem kell az égre

        nem tudom mi történt
        csak azt tudom hogy fáj
        de együtt továbbléphetünk
        ha érzed hogy muszáj

        érzed még hogy muszáj?...

üveg lelkem szilánkjai
a lábam előtt hevertek
a szárnyaimból végleg kihullott
tollaim mellett

amíg a bársony kényszerzubbony
tartotta a foglyot
kitépték a nyelvemet
a vérem a földre csorgott

aztán megforgatták
a kést a szívemben
hogy ne hagyhassa el
igaz szó a szám
többé az életben

    és hirtelen akkor amikor
    már feladtam volna
    kiléptél a fényre és
    lenyúltál értem a porba

velem maradtál akkor is
amikor úgy éreztem
hogy nem maradt már semmim
hogy mindent elvesztettem

amikor viharom tombolt
akkor se féltél
csak megnyugtattál és cserébe
semmit se kértél

    az arcod most is ott ragyog
    a tudatom tükrén   
    remélem ott leszel velem
    a Mindenek végén

        az egyetlen te vagy
        akibe kapaszkodhatok
        úgy vigyázol rám
        ahogy magamra nem tudok

        az egyetlen te vagy
        akinek még fontos vagyok
        vigyázz hát rám
        mert magamra nem tudok...

instrumental

túl sokan:

lapos a föld a csillagok csak lámpások
az égre aggatta őket a kaporszakállú úristen
üreges a hold a belsejében a nácik vertek tanyát
de a holdra szállás biztos hogy nem történt meg

a háttérhatalom a gyíkemberek és a tuggyukkik
irányítják az összes ttozsabik politikust
a repülőgépek meg csak húzzák a csíkot a tiszta égre
mindenkinek tudnia kell hogy mérget szórnak a fejünkre

a gyógyszeripar csak a pénzünkre hajt
már régen nem hiszem el egy szavukat sem
én nem veszem be már a vitaminokat
engem a cukorgolyóban oldott holdfény gyógyít meg

    túl kevesen:

    mi a zsaf van?!

    hogy hogyan is éltek túl én nem értem
    ostobának lenni nem érdem

túl sokan:

a védőoltással tolják belénk az ötgé csipet
amivel irányított zombivá tesznek minket
hogy belevezethessék a világot a nullsíkba
de minket megvéd ettől a dobogókői szívcsakra

    túl kevesen:

    mi a zsaf van?!

    hogy hogyan is éltek túl én nem értem
    ostobának lenni nem érdem

    mi a zsaf van
    az agyatokban?!

    hogy hogyan is éltek túl én nem értem
    ostobának lenni nem érdem
    azt hogy veletek éljek nem kértem
    soha még ennyire nem féltem

ne hidd azt hogy uralkodhatsz rajtam
eddig csak azért tehetted mert hagytam
túl hosszú ideje mérgezed a lelkem
így önmagam meghasonult változata lettem

    ne szólj hozzám még egyszer
    ne szólj hozzám még egyszer
    túlontúl zaklató
    túlontúl zaklató

ha már nem bírom tovább az elnyomó zajodban
a gigád a markomban szép halkan összeroppan

    ne szólj hozzám még egyszer
    ne szólj hozzám még egyszer
    túlontúl zaklató
    túlontúl zaklató

amikor már nem várom
megint belém rúg az élet
lassan semmi sem marad
csak az az egy érzés hogy félek
a fájdalom újra a mellkasomba tép
az nem lehet hogy ennyi volt
ez nem elég
ez nem lehet elég

a porban fekszem
a homokba harapva
már nem zuhanhatok
még inkább magamba
lassul a ritmus
a szív már nem dobog tovább
többé nem hall rólam
ez a nyomorult világ

érzem hogy már eleget vártam
érzem hogy már eleget láttam
érzem hogy már eleget kértem
érzem hogy már eleget féltem

érzem hogy még nem éltem igazán
így hát

nem tekinthetek többé kizárólag magam mögé
nem térdelhetek többé névtelen senkik elé
hiszen ketyegnek a percek gyorsan fogy az időm
a tükör nélkül is érzem hogy már nem maradt erőm

ki az aki most a tükörből néz rám
nem szól hozzám csak bámul némán
látja a sebeket és a ráncokat
nekem rég idegen
de tudom hogy utána kutatok
őt keresem

vajon mi lesz így az életemmel
ha már önmagamat sem ismerem fel
ha lassan a semmibe beleolvadok
és azzá válok aki nem vagyok?...

gyorsabban múlnak el az éveim
mint a végtelenné nyúló perceim
néha még látom az álmaim
mint délibábok a testem romjain

ki ez az ember
nem ismerem fel
kicsit még ismerős
de már rég ismeretlen

ki az aki most a tükörből néz rám
nem szól hozzám csak bámul némán
látja a sebeket és a ráncokat
nekem rég idegen
de tudom hogy utána kutatok
őt keresem

after more than 40 trips around
all this nuclear chaos
i am still where i was when i've joined
this rollercoaster ride
was it fate or reality that nailed
me onto these grey rocks
i tried so hard to trust it
but now i see how it lied

nobody told me, why am i alive

hear the ticking of my heartbeat
just like worn out gears in an old clock
it's half of the way and this worn out
machinery holds

somebody tell me, why i'm still around

holding on
is a suffering for
something unknown
waiting for
anything that tells me
there's a reason to carry on

maybe one day
maybe more
i'll be waiting
just like before
maybe something
will reveal
what's the reason
to be here

somebody save me, take my fear

holding on
is a suffering for
something unknown
waiting for
anything that tells me
there's a reason to carry on

let this be
the end of the waiting
let this be
the road to a remedy
let this be
the real final answer
let me be
the one that i wanna be

let this be
a mantra to hold on
let this be
a song that will answer me
let this be
a dream that is long gone
let me be
just me, just me, just me

this is the answer, i can be me

holding on
was a suffering
but finally i see
waiting for
anything that's in my head
is totally useless to me

holding on
for a dream that's as real
as it can be
i wait no more
and i open up my eyes
so i can finally be free

este van
a nap lemenőben
nem hiszem el
hogy újra itt vagyok

fekszem a zajban
égnek a lámpák
villog a gép
érzem hogy megfagyok

    végtelen évek
    karmoltak téptek
    egy kicsit most félek
    hogy így érek véget

horzsol az ágy
izzad a testem
arra gondolok
miért is fekszem

meddig húzhatom
és halaszthatom
meg van-e írva
hogy most búcsúzom

levegőt venni
alig is bírok
csak magamban zokogok
magamban sírok

már alig bírom
de rajtam a maszkom
valami talán még vár
de nem bírom

gyönyörű szívem
rút férgek rágják
hidegen vonagló
haláltáncukat járják

még nem lehet itt az időm
de elhagyott minden erőm
a nagy tervek mind porba hullnak
ahogy a hideg hófehér leplek
rám borulnak

visszamennék
de már nem lehet
a lehetőség
régen elveszett

nem maradt semmi
csak továbbmenni
amíg csak lehet
addig lélegezni

kegyetlen évek
karmoltak téptek
vonagló férgek
hát most érek véget

még nem lehet itt az időm
de elhagyott minden erőm
a nagy tervek mind porba hullnak
ahogy a hideg hófehér leplek
rám borulnak

nem még nem lehet itt az időm
de elhagyott minden erőm
a nagy tervek mind porba hullnak

nem még nem lehet itt az időm
de elhagyott minden erőm
az álmaim mind porba hullnak
ahogy a jéghideg fehér leplek
rám borulnak

A Szerelem bús kórságba taszajt,
s nincs gyógyulás; én kerestem a bajt.
Csitulj, bolond szívem, ne kalapálj vadul,
úgyis megfékez egy hatalmas úr,
erősb a végzetnél s könyörtelen:
a vesztünkbe kergető Szerelem.

Tankred Dorst: Merlin avagy a puszta ország
(Barna Imre fordítása)

arra gondolok
elkeseredve
hogy mi az értelme
ha nincs értelme

mint párhuzamosok
a végtelenbe
síneken vonatok
féktelenedve

lassan hullok térdre
felnézek az égre
reszketve és félve
üvöltök a fénybe

a sínekre zuhanok
jönnek a vonatok
csak várni akarok
belefagyva vérbe

a sínekre hajolok
magamban motyogok
látom hogy a távoli fények
egyre közelebb érnek

zajukkal körbefonnak
a fejemben zakatolnak
a talpfák között térdepelve
egyre jobban félek

a síneken vonatok
magamon kacagok
vesztes maradok
a sínekre hajolok

elveszett maradok
mozdulni nem tudok
véremben vacogok
semmi sem maradok...

szánalmas törpe életem
örökre elveszíthetem
a rozsdás síneken
feszül és sikít az acél
a kerekeket hallgatom
szikrát zokog a fém
amibe már nem kapaszkodom

ugyanaz a sín van előttem
amit magam mögött hagytam
látom hogy hiába erőlködtem
újra csak ugyanide jutottam

tudom hogy itt van már az a pillanat
mikor a rideg acél kettészakad
és az elszabadult gyorsvonat
magával rántja a sorsomat

szánalmas törpe életem
örökre elveszíthetem
a rozsdás síneken
feszül és sikít az acél
a kerekeket hallgatom
szikrát zokog a fém
amibe már nem kapaszkodom

már nem kérdés a helyzetem
tudom hogy nem vagyok már a síneken

nem bírom nem bírhatom
a holnapot hogy várhatom
ha a ma sem ad semmit
és a tegnap is épp csak ennyit
adott?...

már nem kérdés a helyzetem
tudom hogy nem vagyok már a síneken

a vonatomat a sínekre
már nem rakhatom vissza
ha megpróbálnám tudom
hogy szinte azonnal agyonnyomna

a kerekei alól látnám
azt hogy honnan is indultam
és hogy hová is tartottam
mielőtt végleg kisiklottam

instrumental

a fák közt
alig látni
csak fénypászmák
csak pára és köd
halott levelek
a lábaim alatt
hevernek
olyan fojtogató
és nehéz a levegő
az érzés
rám telepszik
szívembe markol
nem ereszt el többé

a vénséges
göcsörtös fák
fölém tornyosulnak
gyökerek alá nyomnak
maguk alá tipornak
újra és újra és újra és újra...

elvesztem
eltévedtem
a sötétben

engem is elnyel az erdő
ez a sűrű szellemi fertő
menekülnék innen
de nincs hová...

állni kéne nem térdelni
önmagunkért ringbe lépni
papírkutyákat összetépni
emléküket is messze fújni

romlott tarlót felégetni
önmagunkban újra hinni
ülni állni ha kell: ölni
s friss tavaszban újra élni

mire van a színpad
ha nem állunk ki rajta
ha nem ordítjuk ki magunkból
azt ami a szívünk marja?

olyan ferde lett a világ
jobbra dől és balra
alig van pár ember
aki vízszintesnek akarja

tudjuk: van ok és van okozat
de csak görnyedünk a súly alatt
pedig ideje lenne felébredni
a vérszívóktól végleg megszabadulni...

mire van a színpad
ha nem állunk ki rajta
ha nem ordítjuk ki magunkból
azt ami a szívünk marja?

mire van a cirkusz
ha nem játszhatunk benne?
végre mutassuk meg az erőnket
lépjünk a rivaldafénybe!

mire van a színpad
ha nem állunk ki rajta
ha nem ordítjuk ki magunkból
azt ami a szívünk marja?

mire van a cirkusz
ha nem játszhatunk benne?
végre mutassuk meg az erőnket
vajon mit léptek erre?...

vagyok bánat-tó (vagy tenger)
vagyok ingovány mi elnyel
vagyok sebben só-kínok
vagyok amivel nem bírok

vagyok szélfútta homok
vagyok málladó romok
vagyok megrontott oltár
vagyok vagy nem vagyok már?...

vagyok bátor aki nem mer
vagyok megkeseredett ember
vagyok halmon keresztem
vagyok amivé lettem

vagyok múltam homokja
vagyok álmaim romja
vagyok átkozott barbár
vagyok de nem vagyok már...

nem tudom hogy akarok-e még
mássá válni mint aki lettem
nem tudom hogy lehetek-e még
elégedett itt mélyen a szívemben

nem tudom hogy láthatom-e még
ahogy minden újra helyre áll bennem
nem tudom hogy hihetek-e még
abban akit a semmibe temettem

A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.

poszt-traumatikus stressz szindrómát okoz
a saját életem
pedig azt hittem már régen elmúlt
a megfelelési kényszerem
és hogy már magamnak sem akarok
semmit sem bizonyítani
csak szeretnék a saját nyomoromtól
a lehető legmesszebbre menekülni

senki lettem és semmi
ezzel kell szembenézni
nem akarok vele szembenézni
mert nem bírok vele szembenézni
nem akarom látni
és nem akarom bírni
de választásom nincs mert így is
túl akarom élni

túlélem
ezt is túlélem

minden álmom egy kagylóhéjba tettem
a kagylóhéjat a szívembe rejtettem
ahol körbenőtték a szöveteim

a héjból borotvapenge lett
metéli húsomat és lelkemet
így ölnek meg belülről álmaim

hát kivágom sebzett szívemet
hogy tovább élhessek szívtelenül
álmok nélkül reménytelenül

de nem lehet vége
mert még várnak a révbe

túlélem
ezt is túlélem

érzem még azt ahogy egyszer volt
és sose lesz már
ez a gép rég tovaröppent mint
semmibe tűnt nyár

nem bírom már magamat kínzom
mint ahogy annyian        
újra látom hogy a túlparton
senki se vár

ettől féltem elmúlt szépen
mégis érzem itt volt régen

élhetnék boldogan
önmagammal kibékülve
de üres vagyok és hontalan
csak várok a börtönömben ülve

ettől féltem elmúlt szépen
 megvolt már de elvesztettem
 nincs már másnak hely itt bennem
mégis érzem itt volt régen

ettől féltem elmúlt szépen
mégis érzem itt volt régen

élhetnék boldogan
önmagammal kibékülve
de üres vagyok és hontalan
csak várok a börtönömben ülve

élhetnék gondtalan
az egész világgal kibékülve
de öreg vagyok és nyugtalan
csak várok a porba a sárba lökve

nem hittem hogy lehetek újra
ennyire ostoba...

here i go out to sea again
the sunshine fills my hair
and dreams hang in the air
gulls in the sky and in my blue eyes
you know it feels unfair
there's magic everywhere

look at me standing
here on my own again
up straight in the sunshine

no need to run and hide
it's a wonderful wonderful life
no need to laugh and cry
it's a wonderful wonderful life

the sun's in your eyes
the heat is in your hair
they seem to hate you because you're there
and i need a friend
oh i need a friend to make me happy
not stand here on my own

look at me standing
here on my own again
up straight in the sunshine

no need to run and hide
it's a wonderful wonderful life
no need to laugh and cry
it's a wonderful wonderful life

i need a friend
oh i need a friend
to make me happy
not so alone

look at me standing
here on my own again
up straight in the sunshine

no need to run and hide
it's a wonderful wonderful life
no need to laugh and cry
it's a wonderful wonderful life

mindannyian
csillagporból lettünk
fehér zaj vagyunk
újra porrá válunk
nem marad nyomunk

de ott leszünk a végtelenben
fényes atomként a feketében
izzó részecskék a fényben
elcsitulunk jó anyánk ölében

hogy a holnap hogyan jön el
azt hiszem már nem érdekel
jönni fog ahogy jönnie kell
ami elmúlt már nem veheti el

minden amit kaptam
már örökké enyém
s ha végleg elhallgattam
megmarad a fény
és ennyi most nekem elég

hogy a holnap hogyan jön el
azt hiszem már nem érdekel
jönni fog ahogy jönnie kell
ami elmúlt már nem veheti el

érthetetlen
és értelmetlen
amivé lettem
az felejthető

hitetlen és
hiteltelen
kétséges és
kétségbeejtő

a távolban
egy gyönyörű álomban
önmagam álmodtam
vak voltam
de már látok

látom hogy erre visz az út
hiába mennék arra
látom hogy csak körbe fut
és indul is egy újabb kanyarra

látom hogy sosem leszek már
az aki álmomban voltam
látom hogy nem látható
az a porszem amivé váltam

a távolban
egy különös álomban
önmagam álmodtam
de vak voltam

kínomban
a világot vádoltam
mert magamat nem tudtam
vak voltam
igen vak voltam
mindig vak voltam
de már látok

a távolban
egy kegyetlen álomban
önmagam álmodtam
de vak voltam

kínomban
a világot vádoltam
mert magamat nem tudtam
vak voltam
igen vak voltam
mindig vak voltam
de sajnos már látok

1

megérkeztem
újra itt vagyok
az Időn túlról
fényem ragyog

álmodni kezdek
minden kósza álmom
a Semmiből jön létre
mert úgy kívánom

álmodok először
egy univerzumot
ebbe álmodom bele
a téridőt az anyagot

elektronok és kvarkok
fotonok gluonok
neutrínók bozonok
müonok gravitonok

elemi részecskék
rohannak szerteszét
hogy összeálljanak
hogy anyagot alkossanak

így válik valósággá
amit megálmodok
megteremtődik
hiszen Isten vagyok

2

mind benépesül
a föld a víz az ég
de egyvalami talán
hiányzik még

megálmodom őt is
a képmásomat
és azt mondom neki hogy tiéd
a szabad akarat

csak egy finom porszem
a gépezetben
és máris ott az őrület
gyermekem szemében

mégis eszik a fáról
hinni kezd magában
úgy érzi hogy mindent uralhat
a világában

elveszíti a hitét
a teremtőben
fejfák nélkül állnak a sírok
minden temetőben

és megtagad most az ember
és megtagad most minden
és hiába teszek bármit
a gyűlölet lesz az isten

3

lehet hogy tévedtem
lehet hogy véletlen
hogy minden létrejött
a petri csészémben

lehet hogy akartam
de mindent megkavartam
közönyös maradtam
és most itt állok zavartan

tanácstalan vagyok
a szemeim vakok
hát ne hidd hogy mindent tudok
csak azért mert vagyok aki vagyok

én teremtettem őket
nem akarok dönteni
de ha egyszer én kezdtem
nekem kell befejeznem

4

az álmaim lassan elfogynak
az eseményhorizonton túl
a szingularitásba hulló
világnak bealkonyul

amit megteremtettem
az idő és a tér
a parányi részecskék
most minden véget ér

elektronok és kvarkok
fotonok gluonok
neutrínók bozonok
müonok gravitonok

minden visszafordul
a fénynél gyorsabban
a Semmibe rohan
fekete lyukba zuhan

tizenhárom és fél
milliárdnyi év
azt hiszem hogy erre a körre
ennyi bőven elég

de jön az újabb kör
jön az újabb kor
még nem tudom mikor
de lehet bármikor...

instrumental

instrumental

instrumental

instumental

all god's children need traveling shoes
drive your problems from here
all good people read good books
now your conscience is clear
i hear you talk girl, now your conscience is clear

in the mornin' when i wipe my brow
wipe the miles away
i like to think i can be so willed
and never do what you say
i'll never hear you and never do what you say

look my eyes are just holograms
look your love has drawn red
from my hands
from my hands you know you'll never be
more than twist in my sobriety
more than twist in my sobriety

we just poked a little empty pie
for the fun that people had at night
late at night, don't need hostility
timid smile and pause to free

i don't care about their different thoughts
different thoughts are good for me
up in arms and chaste and whole
all god's children took their toll

look my eyes are just holograms...

cup of tea, take time to think, yeah
time to risk a life, a life, a life
sweet and handsome, soft and porky
you pig out 'til you've seen the light
pig out 'til you've seen the light

look my eyes are just holograms...

azt hiszem végeztem
már nem jut több az életben
mindig féltem és úgy éreztem
hogy önmagam megmérgeztem

elmúlt már minden érzelem
nem maradhatott semmi sem
a mérgemet csak én nyelem
így magammal vagyok könyörtelen

hát tovább éltem gyönyörtelen
felesleges és embertelen
mert már mindenem gyökértelen
nincsen már mit elveszítenem

elragad most a félelem
magába roskad az értelem
csak vergődés a küzdelem
átlép a világ a könnyeimen

vagy csak képzelem?...

hajnalig van csak időm
de nem léphetek a fénybe
elfogyott minden erőm
már nem juthatok a révbe

hiába hullok térdre
megtagad minden isten
a hitemnek itt a vége
utána semmi sincsen

i've lost myself in darkness
i've lost myself in pain
i've lost my faith in myself
my blood turns poison in my veins

hajnalig van csak időm
de nem léphetek a fénybe
elfogyott minden erőm
már nem juthatok a révbe

hiába hullok térdre
megtagad minden isten
a hitemnek itt a vége
utána semmi sincsen

a hajnalom lesz a gyilkosom
nem segíthetek már önmagamon
nem léphetek túl az álmokon
mert önmagamat is csak álmodom

most porrá és hamuvá leszek
ahogy a napfény meggyújtja testemet
nem védi semmi már lelkemet
ezért ez a dal az utolsó
lehet...

te vagy a hitem
a két szemem
te vagy a vérem
a sötét a fényben
te vagy a húsom
izzó halántékom
a kés a hátamban
a rémálmaimban

te vagy az értelme
        (mindennek)
az út a végtelenbe
te vagy a vakság
mi a világtól elvág
te vagy az álmom
én mindig ezt látom
te vagy az isten
de isten nincsen

te vagy a homály
tapadó nadály
te vagy a hatalom
a teher a vállaimon
te vagy az élet
én imádlak téged
te vagy a világ
a síromon virág

te vagy a határ
mi ledőlhetne már
te vagy a végtelen
tőled múlik a félelem
te vagy a bérem
én előre kérem
te vagy a minden
de semmim sincsen

reggel újabb reggel
még minden jó még minden rendben
a nap most kelt fel egy kávé tejjel
de jó is lenne az fejben helyretenne...

aztán az órára nézek és kisiklik minden!

kapkodva öltözni kezdek
bedobom a kávét már indulok is
de fennhagyom a lóvét rohanás vissza
futok a busz után könyökömmel töröm az utat
zsíros a kapaszkodó és szájon vágnám a faszt
aki a nyakamba liheg...

az asztalomnál ülök
üveges szemmel a monitort bámulva
a billentyűzetemet bökdösöm
és tudom hogy mindjárt megszólal a telefon és
hülyeségekkel baszogat a főnököm
már tele van a tököm...

hol van már a derűs nyugodt hajnal?

szép most a reggel
mindenki felkel
hát jó reggelt magyarország
de ha kilépek az ajtón
az arcomba pancsol
a kegyetlen valóság

dühöngve ütöm a kormányt parkolóhely sehol
megkezdem a nyolcadik kört
a migrén az agyamba hatol
és leszáll a lila köd
a szemhéjam mögött leszáll
valamit muszáj megütnöm valamit muszáj

hol van már a derűs nyugodt hajnal?

szép most a reggel
mindenki felkel
hát jó reggelt magyarország
de ha kilépek az ajtón
az arcomba pancsol
a vérmagyar valóság

szép most a reggel
mindenki felkel
hát jó reggelt magyarország
de ha kilépek az ajtón
megint a pofámba pancsol
a kibaszott valóság