Darázsfészek

Azt gondoltam, hogy ez az írás arról fog szólni, hogy miben hiszek. Aztán rájöttem, hogy inkább arról szól, hogy miben nem… Lélekbe és hitbe gyaloglás következik, kicsit fésületlenül és összeszedetlenül, és nagyon dühösen – de ennek már ki kellett jönnie. Akinek a blaszfémia nem tetszik, vagy nem érdekli, ne olvassa el.

○

Tudatos életem során nagyon sokáig úgy gondoltam, hogy én nem hiszek semmiben. Azt is gondoltam, hogy a legtöbb ember az emberi természetből fakadóan képtelen hit nélkül élni, mert hit nélkül nagyon nehéz megérteni és elfogadni, hogy a semmiből jövünk és a semmibe tartunk, de ezzel együtt továbbra is úgy gondoltam, hogy én bizony nem vagyok hívő. Aztán történtek dolgok az életemben és rá kellett döbbennem arra, hogy de, mégiscsak az vagyok – de nem egészen úgy, ahogy az emberek a „hívő” fogalmára gondolnak és nem egészen abban hiszek, ami általában eszébe jut valakinek erről a szóról.

Hogy a kevésbé misztikus dolgokkal kezdjem: hiszek a tudományban. Azért hiszek, mert ma már sajnos annyira bonyolult a tudományos világképünk, hogy egy hozzám hasonló csekély értelmű medvebocsnak esélye sincs a megértésére. Ezzel együtt hiszek a kvarkokban, a Higgs bozonban, a húrelméletben, hiszem, hogy milliárdnyi csillagból álló milliárdnyi galaxis veszi körül a galaxisunkat, ami szintén milliárdnyi csillagot tartalmaz, hiszem, hogy csillagokban született anyagból vagyunk és idővel újra csillagok anyagává válunk, hiszek a képzetes számokban, hiszem, hogy végtelen sok prímszám létezik, hiszem, hogy a π többet rejt annál, mint hogy kiszámolhatjuk vele egy kör kerületét vagy területét – de mindenekelőtt mélyen hiszem, hogy a világ igenis megismerhető és megmagyarázható a tudomány (matematika, fizika, kémia) segítségével.

Misztikusabb területre lépve egyvalamit előre le kell szögeznem, mert fontos a továbbiak tekintetében: nem hiszek istenben (a kisbetű nem véletlen, lásd nemecsek…). Miért is hinnék valami szükségtelen dologban? Én sokkal magasztosabb dologban hiszek, ami még soha és senkit nem vezetett tévútra: a szeretetben. A szeretet érzése itt van bennem, létezik és valóságos – és istennel ellentétben szükséges.

Ha istenben hiszel, akkor ezt a hitet tettekkel és cselekvéssel kell bizonyítanod és megerősítened – meg kell keresztelkedned, templomba kell járnod, imádkoznod, de legalábbis beszélned kell hozzá, meg kell előtte alázkodnod, ésatöbbi, ésatöbbi. Miért? Másképp talán nem tud a hitedről? Miért nem? Mégsem tud mindent, a mindenható mégsem mindenható? Vagy tud róla, csak nem foglalkozik vele? Nem tud vagy nem akar vele foglalkozni? Ha nem tud, miért nem? Nincs ideje rád, nincs ideje egyénekre, esetleg feledékeny? Ha nem akar, akkor miért nem? Lehet, hogy mégsem végtelen jóságú és nagy ívben tojik rád? Ha nem tud a hitedről, akkor nem tud mindent és nem végtelen a hatalma, akkor nem isten – akkor miért hiszel őbenne? Ha tud a hitedről, de mégis bizonygatást vár, akkor nem hisz neked, nem hisz benned – akkor miért hiszel őbenne?

Ha nem istenben, hanem a szeretetben hiszel, akkor senkinek sem kell bizonyítanod semmit, hiszen a szeretet önmagát bizonyítja azáltal, hogy szeretsz. A szeretet több, nagyobb és magasztosabb eszme istennél. Nem lehet egyenlőségjelet tenni isten és a szeretet közé – ha mindkettő létezik, akkor a szeretet „halmaza” tartalmazza istent, és nem fordítva. Viszont ebben az esetben miért van szükség istenre? Ahhoz, hogy szeress, nem kell isten, nem kell a hit istenben, nem kell semmi – elég csak szeretni. Persze hihetsz istenben is, hiszen a szeretet ezt nem zárja ki, de miért tennéd? Hiszen a szeretethez képest isten ellentmondásos, érthetetlen, felfoghatatlan, az útjai pedig kifürkészhetetlenek – és a szeretettel ellentétben kérdéses a létezése.

A szeretetnek nem kell, hogy „feléje fordulj”, nem kell, hogy „magadba fogadd”, mert ha van, akkor a kezdettől eleve benned van. A szeretethez nem kell, hogy végiggondold és higgy benne, elég ha adod és kapod – ez már önmagában mutatja a szeretetben való hitedet.

Isten megalkotta a saját ellentétét, a sátánt (hogy erre miért volt szüksége, az önmagában is egy érdekes kérdés). A szeretet nem teremtette, nem teremti és sosem fogja megteremteni a maga ellentétét, mert a szeretetnek nincs ellentéte – a szeretet vagy van, vagy nincs benned. A szeretet ezért sosem fog bizonyítékot vagy megerősítést kérni arról, hogy szeretsz – ezzel önmaga ellentmondásává válna, ez pedig nem lehetséges.

Ha egy kérdésre keresel választ, vagy el akarsz dönteni valamit, akkor ne istent kérdezd, inkább vizsgáld meg a dolgot a szeretet szempontjából, a szereteten keresztül, így keresd a válaszaid, így hozz döntéseket. Viszont éppen ezért nem szabad mások tanácsát, magyarázatát kérni, mások tanácsára, magyarázatára hallgatni a hittel kapcsolatban. Ha valakitől tanácsot, magyarázatot kérsz, ő nem tudja a te szereteteden keresztül megvizsgálni a problémádat, nem tudja a te szereteteden keresztül megválaszolni a kérdéseidet. Ugyan lehet, hogy a kívülről kapott válaszok majd valamennyire összecsengenek azzal, ami benned alakul ki, de a kettő sosem lehet tökéletes fedésben, hiszen két különböző ember szeretetéből alakultak ki. A benned magától kialakuló és fejlődő, senki által sem befolyásolt szeretet viszont csak olyan válaszokat adhat, amelyek semmiképpen sem mondanak ellent önmagadnak. Lehet, hogy így a válaszokat sokkal több ideig kell keresni, de csakis ezek a válaszok lehetnek teljes, maradéktalan és hibátlan összhangban a saját szereteteddel, ezáltal pedig a szeretteid szeretetével, érzéseivel.

A szeretet irányít, vezérel, sugall és befolyásol, de sosem egy közvetítőn, vagy külső befolyásoló tényezőn keresztül, hanem önmaga által. A szeretetnek nem kellenek közvetítők ahhoz, hogy eljussanak hozzád a szavai – mert a szeretetnek nincsenek szavai. A szeretetnek nem kell a Biblia, nem kell egy könyv, amelyet folyton bújni és értelmezni kell, amelyre egymásnak ellentmondó értelmezései születnek, és amelyet egymásnak ellentmondó módon magyaráznak. A szeretethez nem kellenek ilyen magyarázatok, széljegyzetek – mivel a szeretetnek nincsenek szavai, így nincs és nem is lehet ilyen könyve sem, nincs mit megmagyarázni rajta. A szeretet ezért nem lehet sem oka, sem okozata semminek, ami a Bibliában olvasható.

A szeretet ráadásul erős ellentmondásban van a Bibliában leírt áldozatokkal, mert a szeretet nem követel, nem követelhet ilyen áldozatokat senkitől. Az egyik legnagyobb ilyen áldozat, amikor isten arra kéri és biztatja Ábrahámot, hogy áldozza fel a fiát – hogy tehet ilyet? Hogyan képes erre Ábrahám? Ez az áldozat végül nem történik meg, mert isten megakadályozza, de nem tanul a hibájából, sőt, elkövet egy sokkal nagyobbat: feláldozza a saját fiát, akit szeret és akiben gyönyörködik… Akit szeretek, azt nem áldozom fel, hiszen szeretem. Miért tesz ilyet isten? Miért vár olyan áldozatot bárkitől, ami csak szenvedést okoz? Hogyan képes elfogadni Jézus, aki az apja nevében a szeretetről prédikál, és aki végül feláldoztatik, hogy a saját szerető apja áldozza fel bármiért? Mintha Jézus maga sem értené a feltételek nélküli szeretetet, mintha őt magát és az ő apját is megtévesztené, tévútra vezetné valami. A könyv és a keresztény hit alapján ennek csak egy magyarázatát tudom elképzelni: ha isten létezik, akkor a sátán is létezik, és befolyással van mindenre és mindenkire – magára istenre is… Gondolj bele: mi lenne, ha isten holnap tőled kérné, hogy áldozd fel a számodra legdrágábbat? A hitből fakadóan kétségek és kérdés nélkül meg kellene tenned, csak mert az az isten, amiben hiszel, ezt kéri. Ha nem teszed meg, akkor hol a hited? Ha megteszed, akkor hogy vagy rá képes? Hogyan hinnél, hihetnél benne utána? Az az isten, aki képes volt feláldozni a saját gyermekét, miért is ne kérhetné ugyanezt bárkitől? Miért ne kényszeríthetne bárkit erre az áldozatra? Miért kell annak tudatában hinni és élni, hogy bármikor arra kérhetnek: taszítsd el magadtól a szeretteidet, vagy gyilkold meg a gyermeked? A szeretet sosem kényszerít, sosem kényszeríthet ilyesmire, de nem kényszerít másra sem – a szeretet mögött nem lehetnek kényszerek, a szeretetnek nem kellenek áldozatok.

A szeretet sosem ítélkezik feletted úgy, mint isten. Helyette az embertársaid ítélkeznek, nem valamiféle túlvilágon, a halálod után, hanem itt, ezen a valós helyen, ahol élsz, de ők is a szeretetükkel: ha szereted őket, ha jó vagy hozzájuk, viszont fognak szeretni, ha nem, akkor nem, de maga a szeretet sosem ítél el semmiért.

Ha véget ér az életed, akkor a keresztény hit értelmében isten az ő tetszése vagy nem tetszése alapján ítél, azaz eldönti, hogy a mennybe kerülsz, vagy a pokolba. Az egyik helyen folyamatos hárfazene, napsütés, manna és halleluja vár – ennek kínján enyhít az, hogy örökké élhetsz a szeretteiddel; már ha ők is a mennybe jutottak. Ha nem, akkor a végtelenségig élhetsz annak tudatában, hogy nekik éppen nagy kondérokban főzik puhára a húsukat a pokolban és addig kínozzák őket, amíg meg nem törnek. Ha meg egy vagy több szeretteddel együtt a pokolba kerültök, arról ne is beszéljünk – nem jó örökké azt nézni, ahogy kínozzák, miközben te is a pokol minden kínját éled át… A szeretet nem fenyeget és nem fenyegethet ilyesmivel, a szeretetből semmilyen úton nem következhet a pokol, így semmilyen úton nem következhet a menny sem – de nem ér véget minden, amikor az életed végére érsz. Ha vannak olyanok, akik szeretnek téged, akkor ez a szeretet nem szűnik meg azzal, hogy itt hagyod a világot – akik szerettek, továbbra is szeretni fognak. Ez a szeretet és a szeretetből fakadó emlékek azok, amelyek tovább élnek rólad, amelyek tovább élnek belőled, talán még akkor is, ha te magad már régen visszaadtad az atomjaid a csillagoknak – örökké ott leszel azokban, akik szeretnek, szerettek. Azt te döntöd el, hogy hogyan élsz: arra törekedsz, hogy sokan szeressenek, így majd sokan emlékezzenek rád a szeretetükkel, vagy nem foglalkozol ezzel.

Persze nem lehet azt mondani, hogy a szeretethez kapcsolódóan nem ébredhet valakiben szenvedés: ha szeretsz valakit és az nem, nem annyira, vagy nem olyan módon szeret vissza, mint ahogyan azt te magad szeretnéd, kívánod. Viszont ebben az esetben sem a szeretet maga a szenvedés oka, hanem annak mértéke, milyensége vagy hiánya.

A szeretettel együtt a gyűlöletben is hiszek, hiszen azt is érzem, az is valóság – bennem jelenleg elsősorban egy kitalált entitás felé irányul…

○

Hogyan képes bárki is egy olyan istenben hinni, amelyik igazából nem foglalkozik azzal, ami körülöttem, körülötted, körülöttünk történik?

Hogyan képes bárki is egy olyan istenben hinni, amelyik végtelen jósága ellenére megteremti a végtelen gonoszt és hagyja, hogy az szabadon garázdálkodjon a világban?

Hogyan képes bárki is egy olyan istenben hinni, amelyik minden ok nélkül élethosszig tartó sebekkel átkoz meg, sőt, sót is szór ezekbe a sebekbe?

Hogyan képes bárki is egy olyan istenben hinni, amelyik nemcsak megölte a saját fiát, de másokat is rá akart erre kényszeríteni?

Hogyan képes bárki is egy olyan istenben hinni, amelyik ennyi fájdalmat és szenvedést okoz és amelyik nevében ennyi fájdalmat és szenvedést okoznak?

Hogyan képes bárki is egy olyan istenben hinni, amelyik nevében ennyi bűnt követtek el, ennyi embert áldoztak fel?

Hogyan képes bárki is egy olyan istenben hinni, amelyik mélységes árkot tud mélyíteni emberek közé, amely eltávolítja, szétszakítja őket egymástól?

Hogyan képes bárki is egy olyan istenben hinni, amelyik előtt meg kell alázkodni?

Hogyan képes bárki is egy olyan istenben hinni, amelyik azzal zsarol, hogy ha nem élsz neki tetsző életet, akkor örökké tartó szenvedés vár rád a földi porhüvelyed halála után?

Hogyan képes bárki is egy olyan istenben hinni, amelyik nem érdemli meg, amelyik nem szolgált rá, hogy higgyenek benne?

○

Isten a kezdet és a vég, az alfa és az ómega. Minden tőle ered és benne ér véget – ha ez így van, akkor bizony tőle ered a gonosz is. Hol van akkor a végtelen jóság? A végtelen gonoszsággal kéz a kézben? Hogyan lehet valami, ami végtelenül jó, egyben végtelenül gonosz is?

Aki istenben hisz, annak a gonoszban, a sátánban is hinnie kell – hozzá miért nem szokás imádkozni, neki miért nem szokás könyörögni, hogy ne sanyargassa az embert? Miért csak az egyik oldal fontos? Főleg, hogy nincs is egyik oldal és másik oldal, hiszen minden ugyanonnan ered…

○

Isten a maga képére teremtette az embert, azaz olyanok vagyunk, mint isten. Ha olyanok vagyunk, mint isten, akkor isten olyan, mint mi. Milyenek is vagyunk? Kicsinyesek, önzők és gonoszak – ha istenre hasonlítunk, akkor ő is kicsinyes, önző és gonosz.

Ha isten a saját képére teremtett minket, akkor olyanok vagyunk, mint isten, akkor te vagy isten és én vagyok isten és mi mindannyian istenek vagyunk. (Grokkolod?…) Miért nem egymást imádjuk istenként? Miért nem egymáshoz imádkozunk?

○

Az istenben való hit megtéveszt és átver, mert az istenben való hit vakká tesz. Attól a pillanattól kezdve, hogy hinni kezdesz benne, mindent ezen a hiten szűrsz keresztül, mindent ennek a hitnek a szemüvegén keresztül látsz, ez pedig eltakarja előled azt, hogy milyenek is a dolgok igazából – az istenben való hit eltakarja előled a valóságot.

○

Biztos vagyok benne, hogy a legbékésebb világvallás tagjai között is lehet találni olyanokat, akikre a hívek nem lehetnek büszkék. A keresztény hit sem kivétel ez alól: Anders Behring Breivik, Adolf Hitler, II. Lipót (Leopold Lodewijk Filips Maria Victor), Vlad Țepeș, Tomás de Torquemada – csak néhány ismertebb, illusztris név abból a csoportból, amelybe a keresztény istenben hívők tartoznak. Biztos, hogy ez a legjobb társaság? Persze lehet azt mondani, hogy ők nem voltak igaz hívők, nem abban az istenben hittek, amelyikben a többi hívő, de ki az, aki ezt eldönti? Honnan veszi a bátorságot bárki, hogy ilyen kérdésekben döntsön? Miért lenne Torquemada hite kevesebb, alantasabb, mint bárki másé? Hiszen ő is annak az istennek a nevében tette, amit tett, amelyikben hitt és amelyikben minden keresztény hívő hisz, ugyanannak a könyvnek a nevében tette, amit tett, amelyik minden keresztény istenben hívőnek szentség… Ki akar, miért akar bárki ennek a névsornak a tagja akar lenni?

Persze ha a szeretetben hiszel, akkor is egy platformra kerülsz ezekkel az emberekkel, de egészen más módon: nem csak velük és a többi, esetenként kétes hitűvel alkotsz egy csoportot, hanem az összes élő, valaha élt és majdan megszülető emberrel – hiszen nincs olyan, aki ne szeretne legalább egyvalakit.

○

Isten a gyávák menedéke. Akik meg merik vívni a saját, legbelső harcukat önmagukkal, akik szembe mernek nézni a saját énjükkel, akik képesek elfogadni önmagukat, akik képesek elfogadni a világot olyannak, amilyen, és akik képesek elfogadni, hogy vannak a világon olyan dolgok, amelyekre nincs és nem lehet befolyásuk, azoknak nincs szüksége valami kitalált és logikátlan identitásra, amit a dolgok mögé képzelhetnek.

○

Ha isten létezik is, én nem vagyok képes hinni benne, nem akarok hinni benne, nem fogok hinni benne és tagadom azt, hogy létezik. Egyetlen olyan ok van, amiért örülnék, ha mégis létezne: ha találkozhatnék vele, akkor az arcába köphetnék – mást nem érdemelne. Bár nem tudom, megérdemelné-e, hogy akár csak ennyit is foglalkozzak vele…

○

Egyébként meg mindenki higgyen abban, amiben akar, egészen addig, amíg ezzel nem bánt, nem sért, nem sebez meg másokat. Ha a hited bárkit is megbánt, megsért vagy megsebez, akkor az nem jó hit, akkor az a hit és az az isten, amelyik ezt hagyja, ijesztő, önző és kegyetlen…