Halkan

Az ablakhoz nyomjuk a zsíros orrunkat és csak bámulunk befelé. A király éppen az egyik udvari bolondja szájába töm egy nagy darab koncot.

– Te, Béla! – mondom, és oldalra fordítom a fejem. – Az a csülök éppen akkora, mint a te malacodé volt.

– Eeegen… – válaszol Béla. – Szerintem az enyimé volt, megismerem, mert kacska volt egy kicsit a bal hátsója… – Nem áll meg, folytatja. – Nézd, a bolond kabátja meg pont olyan, mint a Sanyié!

– Hát… – mondja Sanyi. – Annyira olyan, hogy éppen az az. A te cipőd meg a királyon van.

– De csak a jó, mert a lyukasat meghagyták nekem – válaszolom.

– Elveszik majd azt is, ne félj! – morogja valaki halkan.

Aztán csend, csak nézünk tovább befelé. Ott benn alig vannak, de aki ott van, mind vidám. Van is rá okuk, épp a győzelmüket ünneplik. A mindenhonnan áradó fény miatt észre sem veszik az ablakhoz tapadó, koszos és fáradt arcokat. Minket már nem vakítanak el, mi látunk: látjuk, hogy a mi ételünket eszik, látjuk, hogy a mi ruhánkat hordják.

– Te, Béla! – mondom. – Nem kéne nekünk is bemenni?

– Dehogynem – feleli Béla.

Halkan indulunk. A kaszáink összeütődnek, de ők ott benn ezt még nem hallják.