Híd

Egyszer biztosan az Út végére érek, mert előbb-utóbb mindenki odaér. Nem tudom, nem tudhatom és senki sem tudhatja előre, mi vár ott ránk, rád és rám.

Én, ha találok ott egy Hidat, akkor átmegyek rajta. Ha a Híd előtt ott áll a Híd Őre, aki azt mondja, hogy nem mehetek át ‒ esetleg a töketlen fecske maximális repülési sebességével szórakoztat ‒, akkor így jártam, nem megyek át.

Lehet, hogy van Híd, lehet, hogy van Őr, de ugyanígy lehet, hogy egyáltalán nincs ott semmi, csak a Semmi. Még senki sem jött vissza elmesélni, mi is van ott.

Egyetlen dolog viszont egészen biztos: addig nem tudhatjuk, van-e Híd, van-e Őre a Hídnak, amíg oda nem érünk az Út végére. Ha nem tudhatjuk, miért is élnénk úgy, mintha biztosan tudnánk, hogy ott van a Híd? Miért is élnénk úgy, hogy a Hídon való átkelésre készülünk? Miért is élnénk olyan módon, amiről azt gondoljuk, hogy megfelel a Híd Őrének és amitől majd biztosan átenged minket?

Inkább csak éljünk úgy, hogy mindenki jónak és igaznak lássa az életünket, jónak és igaznak gondoljon minket ‒ ha van Híd, van Őr, ennek elégnek kell lennie. Ha ez mégsem elég, ha az Őr azt várta, hogy az Úton járva imádjuk őt, hogy imádjuk a képmását, hogy letérdeljünk elé, hogy megtagadjuk érte önmagunkat, hogy más emberré váljunk, akkor én inkább leugrom a Híd mellől a feneketlen mélységbe, de nem akarok és nem fogok átmenni a hídon.

Ha meg ‒ és ez a valószínűbb ‒ se Híd, se Őr, akkor úgyis mindegy, de legalább mi magunk érezhetjük ott legbelül az utolsó pillanatunkban, hogy jók és igazak voltunk.