Kedves Bonnie!

Hát eljött ez a pillanat is. Nem tudom, mi történt veled, de eltűntél. Azt hiszem, elmentél – tizenhét éves elmúltál, az nagyon sok egy macskának.

Amikor utoljára láttalak, késő este volt. A konyhaablakban ültél és vinyákoltál befelé, ahogy mindig. Kicsit furcsa volt, olyan későn már nem szoktál ott ülni, de te eleve kicsit fura macska voltál, így nem lepődtem meg túlságosan. Másnap reggel sem ijedtem meg, amikor nem jöttél a reggelidért, bár tudtam, hogy ha kajáról van szó, csak nagyon ritkán késel. Aztán este lett, majd másnap reggel, újra este, és mi hiába jártuk körbe a házat, néztünk be minden lehetséges zugba, de nem találtunk. Azóta sem láttalak és már nincsenek illúzióim.

Eszembe jutott, hogy az utolsó este, későn, ott az ablakban talán el akartál köszönni és én kihagytam ezt az utolsó lehetőséget. Pedig üzenhettem volna mindenkinek – első bandita cimborádnak, Clyde-nak, akinek nem sok jutott ezen a világon, Sir Móknak, a Bátornak, akivel életed nagy részét leélted és aki azóta is betöltetlen, betölthetetlen űrt hagyott a szívemben, Pocaknak, akit őrjöngésig lehetett idegesíteni, de mindig visszajött, hogy folytassuk a mókázást, Tigrisnek, akit csak Zongoraszéknek hívtunk, amikor eltört az egyik hátsó lába, Zorro-nak és mindenkinek, akit most nem sorolok fel, mert nincs annyi hely – anyáméknál csúcsidőben annyi macska volt, hogy nem lehetett összeszámolni őket és mindnek üzennék…

Szóval nem üzentem. De talán érzitek: hiányoztok. Mindannyian.

Beren

Ui. Mindig lesz a fiókomban összegöngyölt zokni, ha játszani akarnál.