Kormányablak

Állunk a sorban egy Kormányablakban. Az elmúlt héten átköltöztették egy nagyobb helyre, ahová több ember is befér. Persze a munkatempó nem nőtt semmit, a hat órai zárás ellenére fél ötkor már nem osztanak sorszámot, mert túl sokan várnak (nekünk mázlink volt, kész okmányért mentünk, erre az egy dologra még lehetett jelentkezni).

A sorszámot szorongatva nézelődünk a párommal. Még szerencse, hogy van bent egy család, apuka igazi metal-arc, valami zenekaros pólóban, amit messziről nem sikerült megfejteni, kék hajú, kedves arcú anyuka és két kicsi gyerek, mindkettőnél lufi. Önfeledten viháncolnak, sikongatnak – „anya, nézd, elkaptam” –, apa-anya próbálja őket csitítani, persze nem sok sikerrel. Viszont a sorban állástól megfáradt, fásult arcú emberek nézik őket és mosolyognak. Pedig tudom, mit éreznek, a múltkor mi is majd' két órát álldogáltunk, akkor még a Kormányablak régebbi helyén, pár helységgel odébb.

A sorszámokat lassan soroló kijelzőn megy a propaganda. Nem akarod nézni, de várod a számod megjelenését, így a szemed sarkából állandóan lesed. Lassan megy fel a pumpa. Esküszöm, rákerestem, de ezeket a hangzatos lózungokat nem találtam meg, így csak fejből és kábé, amire emlékszem.

„Mittudoménmióta évi 42 000 forinttal nőtt az átlagos nyugdíj.” Ez havi 3 500, erre nem verném a nyálamat, ráadásul ez az átlag, szóval a kisnyugdíjasok továbbra is csirke far-háttal rúgnak ki a hámból, már ha marad rá.

„Amelyik ország nem a múltjára épít, annak nincs jövője.” Aha, szóval ezért rombolunk le mindent mondjuk a Városligetben, hogy az ottani múltra (az elmúltra) tudjunk építeni, mert így lehet (beton)biztos jövőnk.

„2010 óta duplájára nőtt a minimálbér és a szakmunkás minimálbér.” Hm, kár, hogy nem minimálbérre vagyok bejelentve, mert az én fizetésem – ami egyébként nem olyan nagyon sokkal több, mint a minimálbér – kurvára nem nőtt a duplájára 2010 óta.

„Magyarországon a városi lét legyen ugyanolyan, mint a falusi.” Végre valami, ami nem hazugság (persze ez nem egy kijelentés, szóval így könnyű), viszont ha körbenézek az országban, akkor ezen még erősen dolgozni kellene, de persze nem történik semmi, a falusi fiatalok továbbra is a városba vágynak, már ha még nincsenek ott – vagy külföldön.

Ésígytovább, ésígytovább, pörög az infó, csattan a sulyok, hogy mennyire jó is nekünk.

Nézem a várakozókat. Hallom, hogy van, aki órák óta vár, nem is először az elmúlt hetekben.

Csak állunk, várunk és a lassan araszoló időben azon töprengünk, hol siklott ennyire félre minden.