Közvélemény-kutató

Vasárnap este, fél nyolc körül csengetnek. Ki a fene lehet ilyenkor? Kislattyogok papucsban, kicsit már álmosan.

– Jó estét kívánok, közvélemény-kutató… – kezdi, ahogy meglát. Aztán kicsit közelebb érek a kapuhoz. – …de te túl fiatal vagy, nem leszel jó…

A szívem csendesen átmelegszik, mosolyogva válaszolok. – Köszönöm, ez kedves, de azért annyira nem vagyok már fiatal.

– De nekem igen, nekem ötvenöt feletti férfi kellene – mondja. A nyakában tábla a kutatóintézet nevével, egy másik madzagon tablet, a hátán egy nagy hátizsák. A sötétben nem látom jól az arcát, de a szemüvege mögé oda tudom gondolni azt az arckifejezést, ami egy vasárnap este dolgozni kénytelen közvélemény-kutató arcán lehet.

Lassan elszivárog a szívemből a meleg, de azért örülök, hogy negyvenes létemre még nem tűnök tíz-tizenöt évvel öregebbnek.

– Nem lehetne, hogy kicsit csalunk és azt írjuk, hogy már elmúltál ötvenöt? – kérdezi reménykedve.

– Nem is tudom, így nem sok értelme lesz a kutatásnak – válaszolom.

– Egyébként sincs semmi értelme – mondja szomorúan. Valami köszönésfélét mormog, kicsit zavartan, nem tudja, hogy tegezzen vagy magázzon, aztán indul tovább a mélyülő sötétbe.