Logikai probléma
Holnap
Amikor berúgom a bejárati ajtót, hegyeket mozgató eufória jár át, a fejem búbjától a lábujjaim végéig. Ahogy az ajtó beszakad, körbenézek. Az idő mintha lelassulna, társaim arcán megmerevedik a pillanat euforikus öröme.
Szinte beesem a lakásba, ahogy a lendület lök tovább. – Ne mozdulj, te mocskos disznó! – üvöltöm és már ütök is.
Nem esik össze azonnal a brutális erejű csapások alatt. A másik ágy felé vetődik, ahol a felesége próbálja csitítani felriadt, rémülettől sikoltozó gyereküket.
– Ne bánts, testvér, én is veletek vagyok, én is magyar vagyok! – kiáltja, közben a testével próbálja védeni a családját, kizárni a világot. Az oldalába, hátába vágódó ökölcsapásoktól remeg a hangja. Felém fordul, a tekintete rám villan és könyörög – hiszen ismerjük egymást, nemrég még együtt „intézkedtünk” egy másik lakásban… Mielőtt reagálhatnék, berontanak a többiek.
– Azt mi döntjük el, hogy ki a magyar! – hallatszik mindenfelől. – Te nem vagy az! Te csak egy szarzsák vagy, egy nyomorult, liberális zsidóbérenc! Egy idegenszívű, kommunista hazaáruló! Hogy merészeled a szádra venni szent országunk nevét?!
Körbevesszük, mint a farkasok a sorsába belenyugodni kénytelen, remény nélkül fekvő prédát.
Nem tudom, melyikünk hozta a rudakat, de hallom, ahogy a következő pillanatban alattomosan, halkan suhan a fém.
Ütök.
Ömlik a vér, törik a csont.
Takarná, védené tovább a családját, de hiába, arrébb lököm. A hátán végigreped a bőr, ahogy a jéghideg acél becsapódik. Izzadtság csorog a szemembe, már csak homályosan látom az asszony virágként kinyíló koponyáját, a gyerek furcsa szögben álló, vértől vöröslő végtagjait. Végül aztán kap tőlem egy olyan ütést az acélrúddal, hogy marionettfiguraként csuklik össze.
A többi már csak hentesmunka.
Holnapután
Amikor berúgják a bejárati ajtót, dermesztő félelem jár át, a fejem búbjától a lábujjaim végéig. Ahogy az ajtó beszakad, körbenézek. Az idő mintha lelassulna, feleségem arcán megmerevedik a pillanat kegyetlen döbbenete.
Az első szinte beesik a lakásba, ahogy a lendület löki tovább. – Ne mozdulj, te mocskos disznó! – üvölti és már üt is.
Nem esem össze azonnal a brutális erejű csapások alatt. A másik ágy felé vetődöm, ahol a feleségem próbálja csitítani felriadt, rémülettől sikoltozó gyermekünket.
– Ne bánts, testvér, én is veletek vagyok, én is magyar vagyok! – kiáltom, közben a testemmel próbálom védeni a családomat, kizárni a világot. Az oldalamba, hátamba vágódó ökölcsapásoktól remeg a hangom. Felé fordulok, a tekintetem rávillan és könyörög – hiszen ismerjük egymást, nemrég még együtt „intézkedtünk” egy másik lakásban… Mielőtt reagálhatna, berontanak a többiek.
– Azt mi döntjük el, hogy ki a magyar! – hallatszik mindenfelől. – Te nem vagy az! Te csak egy szarzsák vagy, egy nyomorult, liberális zsidóbérenc! Egy idegenszívű, kommunista hazaáruló! Hogy merészeled a szádra venni szent országunk nevét?!
Körbevesznek, mint a farkasok a sorsába belenyugodni kénytelen, remény nélkül fekvő prédát.
Nem tudom, melyikük hozta a rudakat, de hallom, ahogy a következő pillanatban alattomosan, halkan suhan a fém.
Ütnek.
Ömlik a vér, törik a csont.
Takarnám, védeném tovább a családom, de hiába, arrébb löknek. A hátamon végigreped a bőr, ahogy a jéghideg acél becsapódik. Vér csorog a szemembe, már csak homályosan látom a feleségem virágként kinyíló koponyáját, a gyermekem furcsa szögben álló, vértől vöröslő végtagjait. Végül aztán kapok egy olyan ütést egy acélrúddal, hogy marionettfiguraként csuklom össze.
A többi már csak hentesmunka.