Sorra

Vegyük hát sorra.

Anyai dédnagyapámról, a Tatáról nincs sok emlékem, még nagyon kicsi voltam, amikor elment, de tudom, hogy ismertem – az arca rémlik valami vastag, sűrű ködből.

Anyai dédnagyanyámról az marad meg, hogy amikor egyszer meglátogattuk őket, beverte valahová a fejét – amikor eljöttünk tőlük, a kocsi hátsó ablakában térdelve láttam, ahogy integet nekünk az emeletről, miközben egy széles pengéjű, hideg konyhakést szorít a homlokán lévő púpra.

Anyai nagyapám az általam ismert egyik legszenvedélyesebb horgász volt – amikor a Tisza-tóról (amit akkor még Kiskörei-víztározónak hívtak) egészen Csongrádig csurogtunk le a ladikján, az nekem életem egyik legunalmasabb élménye, de neki a legjobb kikapcsolódás volt a Lada fűtéscsapok és a fokhagymaprések öntésének szünetében.

Anyai nagyapám párja, a „mostoha” nagyanyám mindenre képes volt az unokáiért – egy nagymamának sem feladata, hogy éjjel tizenegykor palacsintát süssön, csak mert az unokái azt kérnek. Ő megtette. Sosem fogom elfelejteni a göcsös, összeaszott kezeit, amivel a tésztát keverte.

Anyai nagyanyámmal mindig találtunk egy marék aprópénzt a Vidámpark Kidobós nevű körhintáján – ha valaki nem figyelt oda, bizony kirázódott a farzsebéből. A saját készítésű rizses csoki meg nem olvadt meg a nyári melegben se, szóval mindig vittünk magunkkal, amikor a nyári szünetben kalandozni indultunk.

Anyai nagyanyám testvére, édesanyám keresztanyja annyira sovány volt, hogy szinte elvitte a szél, de ezt senki sem értette, mert annyit evett, mint három oroszlán. Neki és SZUE strandnak köszönhetem, hogy nem fulladok meg azonnal, ha mély vízbe dobnak (bár a produkciómat úszásnak azóta se nevezném).

Apai nagyapámtól a hajlott hátának emlékét hordom, a vitrinben őrzött Matchbox-gyűjteményének darabjait, meg azt a "klakk-klakk" hangot, ahogy a kék Zaporozsecben minden megállás után kényszeresen ellenőrizte, hogy üresben van-e a váltó.

Apósom nagyon nem kedvelt, amikor összegabalyodtunk a lányával. Amikor viszont látta, hogy nem csak bolondítom a lányt, hanem lehorgonyzunk egymás mellett (ennyi év után talán ki lehet jelenteni, hogy nem csak szédítettem), akkor a világ legrosszabb, legkarcosabb, legsavanyúbb borával itatott velem pertut. Aztán persze megkérdezte, hogy milyen a bor, mert saját lőre volt, és összerándult szájjal, összepréselt fogakkal morogtam valami dicséretet.

A párom anyai nagyszüleiről nincs sok emlékem, de ez talán természetes is – róluk a páromnak van sok felidézni valója. Azért nem fogom elfelejteni, hogy a mama milyen szeretettel fogadott mindig és hogy a papa milyen humorral és józansággal viselte a saját öregedését és milyen tartással a párja elvesztését.

A párom apai nagyapjának morgós hangját, a dzsungel-sűrű, merev szálú, ősz haját sem fogom elfelejteni, meg azt sem, hogy kutyás létére mennyire megszerette a macskáinkat, amikor egy fedél alatt laktunk.

Anyám párjának édesanyja, aki nem csodálkozna a mai helyzeten, mert már évtizedekkel ezelőtt is a gáztűzhely legkisebb lángjával fűtötte a lakását.

Vili, a szembe szomszéd, akinek meghalt a párja és aki adott még pár év késői boldogságot anyósomnak, miután apósom is elment.

Szabolcs – baszki, neked még bőven lett volna dolgod.

Gyu, akinek szintén maradnia kellett volna még.

Sir Mók, Bonnie, Clyde, Tigris, aki Zongoraszék volt, Pocak, Zorro, és a többi szőrgombóc.

Biztos vagyok abban, hogy kihagytam nevet, neveket, de nem fogom ide utólag beszúrni, ha esetleg eszembe jut még valaki, mert hiszem, hogy ez a dolgok rendje – az emlékek természete, hogy idővel megfakulnak, elhomályosulnak és elenyésznek, mint ahogy idővel mindannyian újra fel fogunk oldódni a csillagokban.

De most még itt vagyunk – mivel is emlékezhetnénk hát a halottainkra jobban, mint azzal, hogy élünk?…