Tízmillióan

Csodálatos őszi idő volt – ahogy boldogult nagyapám mondta, olyan volt az időjárás, hogy a sovány se fázott és a kövér se izzadt. Az éjszakai zápor tisztára mosta a járdákat, utakat. A fák levelein összegyűlt vízcseppeken megcsillant a napfény. Minden ragyogó fényglóriába burkolózott, de nem volt zavaró, csak gyönyörű.

Ahogy sétáltam a munkahelyem felé, magamba mélyedve, mint rendesen, fel sem tűnt az az épület, pedig az is gyönyörű volt, mint mindig – a kupolák, a homlokzat csipkéi, a boltíves ablakok, a bejáratot őrző oroszlánok mind fürödtek a reggeli napfényben. Én csak mentem, rutinból, hiszen a lábam már sokszor vitt erre reggelente. Nem is néztem semerre, a napi teendők foglalták le gondolataim.

Éktelen dudaszóra kaptam fel a fejem. Egy autós kicsit lassúnak érezte, ahogy a zebrán sétáltam át. Megriadtam, körülnéztem és ahogy jobbra pillantottam, megláttam az autót, benne a vörös fejjel ordító sofőrt. Aztán, mint ahogy a filmekben, hirtelen megváltozott a fókusz és észrevettem az épületet a tér túlsó oldalán. Mentem volna tovább, nem akartam én feltartani azt az autóst, de akkor már nem mozdult a lábam. Ott álltam az út közepén, a zebrán.

Az autós kikerült, közben valami mocskosat ordibált rám a kocsi letekert ablakából. Meg sem hallottam, csak álltam és néztem azt az épületet és mintha kiürült volna az agyam, csak egyetlen, egyszerű gondolat mocorgott, valahol mélyen.

– Maga meg mit csinál itt? – hallottam egy hivatalos hangot. Ahogy odafordítottam a fejem, láttam, hogy egy rendőr áll mellettem, de a szemem sarkából továbbra is a neogótikus épületet csodáltam.

– Állok… – válaszoltam a rendőrnek rövid tűnődés után. – …és várok. – tettem hozzá.

– Miért pont az út közepén? – kérdezte. – És egyáltalán mire vár? És miért?

– Miért? – Először nem is értettem a kérdést, de az az egyszerű gondolat már felfelé tört a tudatom mélyéről. – Mert… – Már nem tudtam visszafogni, visszatartani a gondolatot, de azt hiszem, nem is akartam. – …mert elég volt.

– Elég volt?… – kérdezett vissza a rendőr. Nem igazán ezt a választ várta, így az arcán először dühöt és mélységes értetlenséget láttam. Aztán azt, ahogy a fogaskerekek lassan a helyükre kattannak a fejében és felfogja, amit én is csak lassan értettem meg. Láttam, ahogy követi szemével a tekintetemet és észreveszi az épületet. Aztán ő is arra fordult.

Így lettünk ketten ott a zebrán, a Kossuth Lajos tér és az Alkotmány utca sarkán és néztük az Országházat. Aztán így lettünk hárman, tízen, százan.

Így lettünk közel tízmillióan.