szívférgek

Ez a nóta azon kevesek közé tartozik, amelyek nem a számítógépen születtek, hanem egy gitárral a kezemben. Persze nem én gitároztam fel, mert nem tudok gitározni (mondjuk felénekeltem, pedig énekelni se nagyon tudok...).

Szövegileg olyan, mintha az eddigi önterápia folytatása lenne, pedig más, bár továbbra is saját élmény. Nem mondhatom, mert nem igaz, hogy az emberre nem hat egy infarktus-szerűség, meg az azt követő hónapnyi kórházi kezelés. Ilyenkor sok minden megfordul a fejedben, átértékelődnek a dolgok, rájössz, hogy ha nem is túlságosan, de azért kényelmetlenül közel volt a másik oldal. Ezt kellett valahogy kiadnom magamból - hátha a férgeket is sikerül...

este van
a nap lemenőben
nem hiszem el
hogy újra itt vagyok

fekszem a zajban
égnek a lámpák
villog a gép
érzem hogy megfagyok

    végtelen évek
    karmoltak téptek
    egy kicsit most félek
    hogy így érek véget

horzsol az ágy
izzad a testem
arra gondolok
miért is fekszem

meddig húzhatom
és halaszthatom
meg van-e írva
hogy most búcsúzom

levegőt venni
alig is bírok
csak magamban zokogok
magamban sírok

már alig bírom
de rajtam a maszkom
valami talán még vár
de nem bírom

gyönyörű szívem
rút férgek rágják
hidegen vonagló
haláltáncukat járják

még nem lehet itt az időm
de elhagyott minden erőm
a nagy tervek mind porba hullnak
ahogy a hideg hófehér leplek
rám borulnak

visszamennék
de már nem lehet
a lehetőség
régen elveszett

nem maradt semmi
csak továbbmenni
amíg csak lehet
addig lélegezni

kegyetlen évek
karmoltak téptek
vonagló férgek
hát most érek véget

még nem lehet itt az időm
de elhagyott minden erőm
a nagy tervek mind porba hullnak
ahogy a hideg hófehér leplek
rám borulnak

nem még nem lehet itt az időm
de elhagyott minden erőm
a nagy tervek mind porba hullnak

nem még nem lehet itt az időm
de elhagyott minden erőm
az álmaim mind porba hullnak
ahogy a jéghideg fehér leplek
rám borulnak