Wood csikajának haláléneke

Amióta csak olvastam ezt a verset, azóta tudom, hogy egyszer nótává fog válni. A könyv, amiben megtalálható, az egyik a sok örök kedvencemből, Robert A. Heinlein Angyali üdvözlet című munkája (fordította: Gálvölgyi Judit), szerintem olvassa el mindenki, aki egy mély és elgondolkodtató szájenszfiksönre vágyik. A zene meg a mostanában belőlem kieső "melankolikus trágya" típusú dalok sorát gazdagítja, de legalább rövid.

Téli vágy jeges marka szorítja szívemet
Véresre sebzi lelkem immár halott frigyünk
Távol tartanak minket bús vágy-kísértetek
Megkeseredett szánkban csókunk és kenyerünk.

Gyomromat éhség marja, szemem homokszemek
Minden tagom kimarjult, száz seb és vér borít
Fáradt és megtört lelkem elhagyja testemet
S a legnagyobb kín mind közt: egyedül fekszem itt.

A láz lankadó lángja idézi áldott arcod
Hangod édes zenéje még fülemben dobog
Nem félem a halált, az elveszített harcot
Csak hogy te nem leszel nekem, ha meghalok.